A világ leghíresebb norvég elektro-párosa este hét óra magasságában érkezett meg Zamárdiba. Svein Berge az Irie Maffia koncertje alatt egy pohár pezsgővel, míg alkotótársa Tornbjørn Brundtland egy símaszkká átalakított zöld pulóverrel a fején állította be szervezetét a megfelelő skandináv hőfokra a hirtelen jött soundos kánikulában. A backstageben még szivárványszínű party-outfitben szórakozó Röyksopp nyolc óra előtt dobta le díszeit, hogy az idei nagyszínpados sztárdivatnak megfelelően fekete szerelésben foglalja el a Heineken Balaton Sound első számú bulihelyszínét.

A még vízparton lazító soundosok az eufórikus, csaknem tíz percig tartó Röyksopp Forever-nyitány után csatlakoztak a norvég banda könnyed dance frisstőire régóta kiéhezett magyar rajongókhoz, akik már az Irie Maffia koncertje alatt birtokba vették a Heineken Nagyszínpad előtti táncteret. A Röyksopp Forever után Anneli Drecker robbant be a színpadra a You Don't Have a Clue-val, melyet az idén márciusban megjelent Junior album legnagyobb slágere a Happy Up Here követett. A Röyksopp legfrissebb elektro-kristályait felavató soundos buli a The Girl and the Robot-tal folytatódott. A szintetizátorain gimnasztikázó Berge-Brundtland duó egyik tagja erre az etapra Daft Punk után szabadon egy piros robotmaszkban támadt rá a tömeget fűző Anneli Dreckerre. Spontán színpadi harcuk a rajongók számára elképzelhető legjobb eredménnyel zárult: Anneli még a Sparks, az It's What I Want és a What Else Is There? alatt is végig kitartott a Röyksopp mellett. A Melody A.M. legjobb darabjaitól (Remind Me, Eple) megszédült tömeg a fináléközelben előadott Poor Leno-ra és a Tricky Tricky ütemeire indult be a legjobban. Ezen az estén nem csak a magyar rajongók álma teljesült, akik először láthatták a Röyksoppot, hanem magáé a zenekaré is, aki végre egy igazi, szabadtéri, nagyszínpados őrülettel mozgathatta meg a fesztiválozókat.

A norvég elektro-duót követő Moby-koncert kétségkívül az idei Heineken Balaton Sound egyik legjobban várt fellépése volt. A tarkopasz, vegetáriánus, New York-i zeneszerző-producer és hatfős kísérőzenekarának produkciója senkinek sem okozott csalódást és méltó lezárása volt az idei fesztiválőrületnek. Herman Melville ük-ükunokájának slágeres dallamai jókora késéssel úsztak ki a Balaton partjára. A közel egyórás csúszás következtében türelmetlen tömeg már a lila fényekkel felvezetett intro alatt euforikus hangulatba került és az őrület csak fokozódott, amikor a háttérbe kevert hangszőnyegen berobbant Moby és belekezdett az Extreme Ways taktusaiba.

A Bourne rejtély filmzenéjeként ismert nyitódalt egy régebbi szerzemény követte még a '90-es évek hajnaláról, majd jöttek sorba a nagyobbnál nagyobb slágerek: a világ legismertebb könnyűzenei zongorabetétét tartalmazó Porcelain, a grandiózus It's Raining Again, a Play album legautentikusabb partydala: a Bodyrock, az MTV-generáció melankóliáját megéneklő Why Does My Heart Feel So Bad?, valamint a kihagyhatatlan Lift Me Up, melynek bulizós ritmusára egy emberként ugrált a Nagyszínpad közönsége. Moby hol gitározott, hol kongázott, bemozogta az egész színpadot, megtapsoltatta a közönséget, és szinte minden szám után hálásan és lelkesen thankyouzva lelkesítette a soundosokat. Az egyik dalt kifejezetten a magyar fesztiválozóknak dedikálta, míg egy másik szerzeményét diszkréten politizáló húzással a Bush-kormányt leváltó Barack Obamának ajánlotta. A ráadásban először egy bluesos improvizálást, majd egy húzós technoritmusokkal operáló szerzeményt zúdított a fesztiválra, hogy a koncert záróakkordjai kitörölhetetlenül vésődjenek bele minden idei Heineken Balaton Soundtól búcsúzó fesztiválozó fülébe.