Death Valley Screamers - szelíd szomszédok

Gyalogosbarát motoros rockkal indult a mai Nagyszínpad programja. A Death Valley Screamers dalai jól ismert elemekből építkeztek, de akinek volt már színes fa építőkockája, az tudja, hogy nem olyan könnyű dolog kész elemekből sem valami klasszat kihozni. Az ukrán-brit csapatnak azonban sikerült olyan stenkes slágereket írni, amelyeket minden előképzettség nélkül is együtt üvölthetett velük a közönség. A két ukrán zászló köré szerveződött kezdő hallgatóság etnikai összetétele számról számra színesebbé vált - hamarosan kisebb fajta tömeg kezdett táncolni a szaggató riffekre, húzós szólókra és dögös refrénekre. Nem lennék meglepve, ha jövő nyáron több magyar motoros fesztiválon is feltűnnének az öreg rockerek. A zenekar ráadásul megfejtette annak a titkát is, hogyan lehet pogóra bírni a közönséget pár perccel délután három után: egyszerűen cédéket kell dobálni közéjük.

Danko Jones

Sokan Végre! felkiáltással fogadták a régi ismerős kanadai rocktrió fellépését a Szigeten, hiszen ebben az idősávban korábban leginkább ska- és reggae-zenekarokat láthattunk. Most azonban megérkezett Danko Jones és vele a kanadai favágórock, melyet valahol az AC/DC és a Therapy? között szokott definiálni az értő publikum. A Danko Jones sikerének titka egyszerű, kevés ilyen meggyőző frontembert ismerünk, mint Danko Jones, aki olyan lendülettel lép egyik számból a másikba, toposzból toposzba, mintha meg akarná előzni a tornyosuló viharfellegeket (a vihar végül csak éjjel érte el a Szigetet). Természetesen új számot is bemutatott a vadonatúj albumról és szokásáshoz híves szarkasztikus humorral átszőtt macsó összekötőszövegeire is derülhettünk, miközben megénekeltetett, megmozgatott, nem utolsósorban egyre nagyobb tömeget vitt a színpad elé. Tökéletes felvezetője a Danko F@cking Rockandroll Jonest követő, ugyanabból a  városból érkező haverzenekarnak, a Billy Talentnek

Sulibulitól a rocksztárságig - Billy Talent

A kanadai Billy Talent zenekar 1993-ban még Pezz néven alakult és zenélt éveken keresztül. A tagok még gimiben találkoztak és osztoztak éveken keresztül a zenélés örömeiben, majd az áttörést egy névváltoztatási kényszer hozta meg számukra. Ezután indult meg igazán a szekér, ami egészen a Sziget Fesztivál Nagyszínpadáig is repítette őket. A négy srác bemutatót tartott a tökélyre fejlesztett kontrolládákon való egyensúlyozásból, megmutatták, hogyan kell igazán tökösen megpengetni azokat a gitárokat és a közönség (főleg fiatal tagjai) mámorban úsztak és csüngtek az énekes, Benjamin Kowalewicz minden hangján. 2009 nyarán megjelent negyedik lemezükről megszólalt a Devil on My Shoulder, Saint Veronika és az egyik legnagyobb sláger, a már-már lírai Rusted from the Rain. Szerencsére a vihar elkerülte a fesztivál területét és még jutott idő olyan korábbi számokra is, mint a Fallen Leaves, de természetesen a Red Flaggel búcsúztak el végül és tűntek el a függönyök mögött.

Őrültek háza - Kasabian

Az elején az Underdog, a végén a Fast Fuse, közben meg egy jó pillanatban eljátszott Club Foot – elvakult rajongóként valahogy így képzeltem el egy tökéletes Kasabian-koncert gerincét. Természetesen a brit különítmény felülmúlta a várakozásaimat, hiszen a kezdő három dal, a Shoot the Runner, az Underdog és a Where Did All The Love Go? után már bőven elégedett lehettem a setlisttel. Mióta az Oasis nyugdíjaztatta magát, a legjobb szigetországi zenekarként emlegetett banda nagyrészt a Kasabian névre keresztelt debütlemezről és az őrületes West Ryder  Pauper Lunatic Asylum című konceptlemez anyagából válogatta ki a koncerten eljátszott dalokat. Az énekes-gitáros Serge olyan magabiztosan nyomta le a Take Aim című számot, hogy úgy éreztem, egyszerre két ugyanolyan kaliberű frontemberrel rendelkezik a zenekar. Az énekes Tom mellett valóban Serge a zenekar másik vezetője, hiszen a koncert előtt adott interjúban ők ketten képviselték a zenekart. És hogy megkaptam-e álmaim Kasabian koncertjét? Igaz, nem Fast Fuse-zal, hanem a Lost Souls Forever-rel zárult, és ráadás sem volt, de panaszra egy szavam sem lehet.

Szín az űrből - Muse

Nem volt fontosabb esemény az univerzumban ezen az estén a Muse szigetes koncertjénél. A világ legaktuálisabb rockzenekara, a világ egyik legnépszerűbb rendezvényén, a világ legnagyszerűbb közönsége előtt. Matt Bellamyék ezen az estén még akkor is hangos sikert arattak volna, ha egy darab számot sem játszanak közönségüknek, hanem csak harminc másodpercre fellépnek a Sziget legnagyobb színpadára, hogy dobjanak egy laza hellót a helyszínen megjelent tömegnek. Szerencsére nem ez történt, hanem a Muse megfoghatatlan zenei univerzumának összes csodáját bemutatta nekünk ezen a zárónapi show-n. Az intergalaktikus pszichorodeó-show stlíusosan az Uprisinggal vette kezdetét, a koncert első felében pedig olyan Muse-klasszikusok rázták meg a Szigetet, mint a Supermassive Black Hole, a Hysteria vagy az United States Of Eurasia . Ezt követően nem sokkal Matt Bellamy a strasszos szórást egy zongorajátékkal szakította meg, majd kétnyakú gitárral és szintetizátorral a nyakában brillírozott, a Time Is Running Out, a Resistance vagy a programot záró Knights Of Cydonia pedig azokat is bevonta a szférák zenéjébe, akik nem kifejezetten bírják Matt Bellamy arcát, vagy kevésbe voltak fogékonyak a koncert előtt a Muse univerzális zenei üzeneteire. Tudjuk, hogy a földönkívüli élet után kutató Voyager 2 űrszondára a NASA tudósai annak idején felpakolták Chuck Berry Johnny B. Goode-ját, Louise Armstrong Melancholy Blues című számát és a Dark Was The Night-ot Blind Willie Johnsontól.  Ezúton szeretnénk kéri a NASA kreatívjait, hogy ha legközelebb egy ilyen űrszonda setlistjét állítják össze, akkor a kilövés előtt feltétlenül tegyenek fel egy felvételt a járműre a Muse szigetes koncertjéről. A Sziget-lakók imádták a Muse-t előben, és egészen biztosra vesszük, hogy a még fel nem fedezett intelligens létformák is lájkolni fogják. Ki tudja? Ha ilyen koncertek lesznek a Szigeten a jövőben is, akkor nemsokára az első Tejútrendszeren túli látogatókkal is megismerkedhetünk majd a Hajógyárin.