Ma már nehéz elhinni, hogy a halifaxi Paradise Lost éppen olyan kérlelhetetlen, romboló doom-metal zenekar volt, mint a környék másik két híressége, a My Dying Bride és az Anathema. Az énekes-próféta Nick Holmes úgy emlékszik vissza a kezdeti időkre, hogy napközben John Milton költeményeit olvasták a haverjaival a bűnbeesésről, az első emberpár megkísértéséről, az Édenből való kiűzetésről és a világ végéről, este pedig a Morbid Angel meg a Kreator által inspirált durva, faragatlan számokat játszották. Holmes szerint a Paradise Lost egyszerre volt elveszett, kiábrándult és romantikus, komor, fennkölt és tragikus, de még a legnehezebb pillanatokban sem vesztette el a hitét. Az 1990-es évek elején született borongós, szenvedélyes Gothic és nagy ívű Icon nagylemezek már a Paradise Lostra irányította a figyelmet, majd 1995-ben jött a kérlelhetetlen Draconian Times, azután két évvel később a totális áttörést hozó One Second: egy gótikus, hűvös, mély hangokkal operáló, szintetikus szimfonikusokkal megtámogatott remekmű, amely egyetlen lemezben foglalja össze a Depeche Mode játékos brutalitását és a Paradise Lost melankolikus erődemonstrációját. A PL tavaly megjelent albuma (Faith Divides Us/Death Unites Us) a kritikusok szerint csak a One Second klasszisához mérhető, így nem csoda, hogy ők az idei Sziget egyik favoritjai, nemcsak a fémzene fanatikusok számára.