Pedig az első, pszichedelikus és progresszív rockos elemekben bővelkedő, de nem túl radikális hangvételű albumaik hallatán kevesen gondoltál volna, hogy az akkor Jon Lord (billentyűsök), Ritchie Blackmore (gitár), Rod Evans (ének), Nick Simper (basszusgitár) és Ian Paice (dob) felállású csapat rocktörténelmet ír. Sokáig a stabil élmezőnybe tartoztak, ahonnan 1969 őszén megint csak más jellegű, bár kétségkívül szenzációval hívták fel magukra a figyelmet: szeptember 24-én, Londonban, a patinás Royal Albert Hallban mutatták be az együttes billentyűsének, Jon Lordnak háromtételes művét, a Concerto For Group And Orchestra-t.

A szokatlan összeállítású esten a Royal Albert Hallban amúgy sok minden más is elhangzott (a Royal Philharmonic Orchestra előadta karmestere, Malcolm Arnold 6. szimfóniáját, a Deep Purple meg a Hush-t, a Wring That Neck-et és a Child In Time-ot), a legnagyobb érdeklődés azonban érthetően Jon Lord klasszikus erényeket megcsillogtató művét övezte. A karácsonyra LP-n is megjelenő Concerto For Group And Orchestra-ban sajátosan keveredtek a concerto grosso, a sinfonia concertante és a concerto for orchestra stílusjegyei, mindez értelemszerűen rockzenekari hangzással és dobszólóval súlyosbítva. S bár zenei szempontból az egésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a műfaj történetében mindenképpen mérföldkőnek számít: ezen a koncerten játszott először élőben rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel.

A sors fintora, hogy Lord művét legközelebb akkor adták elő, amikor már szinte semmi aktualitása nem volt. Hogy miként, az már nem tudjuk meg soha: az 1970. augusztus 25-i Hollywood Bowl-beli koncert után – amelyen Lawrence Foster vezényelte a Los Angeles Philharmonic Orchestrát – nem maradt fel hangzó dokumentum. Ekkora viszont már radikálisan megváltozott a Deep Purple hangvétele, jól demonstrálta ezt az 1970 júniusában megjelent, sorrendben negyedik stúdióalbumuk, a Deep Purple In Rock, egyben az első, amelyet már az újonnan érkező (amúgy a Concerto For Group And Orchestra-n is szereplő) Ian Gillannel (ének) és Roger Gloverrel (basszugitár) készítettek.

E meglehetősen homogén hangzású LP minden szempontból a hard rock/heavy metal egyik legelső és legemlékezetesebb alkotása. Azon szinte minden megtalálható, ami a Deep Purple impozáns életművének legfőbb erénye: Gillan elképesztő hangterjedelme, még a legmagasabb regiszterekben is tiszta éneke, Blackmore energikus, egyéni ízű, bár panelekből építkező gitárjátéka, Lord hol lírai, hol „tekerős”, hol klasszicizáló Hammond-futamai, s a ritmusszekció (Glover és Paice) megbízható, mégis színgazdag alapozása. Ezen a korongon hallható a korszak egyik legenergikusabb hard rock dala, a Blackmore-féle kakofóniából kibontakozó Speed King vagy a rocker házibulik elmaradhatatlan „összebújós” száma, az epikus Child In Time. (Érdekességként: utóbbin legendás gitárszólóját Blackmore nem a szokásos Fender Stratocasterén, hanem Gibsonon játszotta.)
Az amerikai elnökök arcmását megjelenítő Mount Rushmore ihlette borítójával önmagában is figyelmet keltő Deep Purple In Rock egészen a 4. helyig kúszott fel a bit albumeladási listákon, ahol hónapokig bennmaradt a Top 40-ben, s nem csak a szigetországban, hanem Európa rockra érzékenyebb felén is meghozta számukra a várt áttörést. Nem kis részben persze köszönhetően annak, hogy a nagylemezt tizenöt hónapos világkörüli turnén népszerűsítették.

A folytatás hasonlóan fényesre sikeredett. A homogén Deep Purple In Rock-kal szemben az egy évvel későbbi, Fireball inkább sokszínűsége, és zenei kalandozásai miatt figyelemre méltó, az 1972-es Machine Head viszont ismét rendkívül direkt és hatásos munka. Sokak szerint a Led Zeppelin címnélküli negyedik és a Black Sabbath Paranoid című albuma mellett ez a korong a brit hard rock/heavy metal harmadik legfontosabb lemeze.
Ezen az LP-n található például a Smoke On The Water, amely nem csak irányzat talán legismertebb dala, de amelynek riffjét minden rockgitáros az elsők között tanulja meg. (A dalt amúgy a Montreux-i kaszinóban tartott Frank Zappa-koncert utóhatása ihlette: a fergeteges hangulatú buli alatt tűz ütött ki az épületben, s annak a Genfi-tó felett úszó füstjét látta meg az éppen a Grand Hotelben tartózkodó Gillan.) Szintén ezen a korongon található a zenekar koncertjeinek számos további sikerdarabja, a Highway Star, a Space Truckin’ vagy a Lazy.

De mindezen sikerek gyökere kétségkívül 1970 kora nyarára nyúlik vissza, amikor a Gillannel és Gloverrel megerősödött együttes első veretes rockos albumát megjelentette. A Deep Purpe In Rock legnagyobb slágerei vélhetően negyven évre rá, időn június 4-én a StarGardenen is felhangzanak majd.

J. B. Sz.
www.jbsz.hu