Nevükkel több mint százmillió albumot adtak el, s olyan korszakos rockslágereket jegyeznek, mint a Smoke On The Water, a Child In Time, a Strange Kind Of Woman, a Highway Star vagy a Black Night. Legutóbbi stúdióalbumuk népszerűsítő sorozata, a Rapture Of The Deep Tour során öt kontinens több mint ötven országába jutottak el s bő ötszáz koncertet adtak.
A Led Zeppelin és a Black Sabbath mellett a hard rock és a heavy metal alapjainak lerakásában elévülhetetlen érdemeket szerzett brit csapat elvben idén ünnepli megalakulásának negyvenharmadik évfordulóját. Azért csak elvben, mert az indulásnál a jelenlegi garnitúrából senki sem volt jelen. Sőt, a bemutatkozó nagylemezt jegyzők közül is csak a dobos Ian Paice maradt meg hírnökként. A hetvenes éves eleji klasszikus Deep Purple-felállásból viszont rajta kívül ketten is itt vannak: az énekes Ian Gillan és a basszeros Roger Glover.
Amikor indultak, nem úgy tűnt, hogy stílusalapítók lesznek: első, progresszív rockos elemekben bővelkedő, de nem túl radikális hangvételű albumaikkal a stabil középmezőnybe tartoztak. Aztán 1969-ben a patinás Royal Albert Hallban mutatták be az együttes billentyűse, Jon Lord háromtételes művét, a Concerto For Group And Orchestrat – ezen a koncerten játszott először élőben rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel.
Amit pedig az elkövetkező három évben a Deep Purple produkált, az minden szempontból a hard rock/heavy metal legemlékezetesebb alkotásai közé tartoznak. Az 1970-es In Rockon szinte minden megtalálható, ami a legfőbb erényük: Gillan elképesztő hangterjedelme, még a legmagasabb regiszterekben is tiszta éneke, Blackmore energikus, egyéni ízű, bár panelekből építkező gitárjátéka, Lord hol lírai, hol „tekerős”, hol klasszicizáló Hammond-futamai, s a ritmusszekció (Glover és Paice) megbízható, mégis színgazdag alapozása. Ezen a korongon hallható a korszak egyik legenergikusabb hard rock dala, a Speed King vagy a rocker házibulik elmaradhatatlan „összebújós” száma, a Child In Time.
Az 1972-es Machine Head ismét rendkívül direkt és hatásos munka. Sokak szerint a Led Zeppelin címnélküli negyedik és a Black Sabbath Paranoid című albuma mellett a brit hard rock/heavy metal harmadik legfontosabb lemeze. Ezen az LP-n található például a Smoke On The Water, amely nem csak irányzat talán legismertebb dala, de amelynek riffjét minden rockgitáros az elsők között tanulja meg.
Aztán 1973-ban Gillan és Glover kivált, s bár a Deep Purple későbbi korszakai is hoztak egy-egy színvonalas alkotást, ezek a műfaj további irányára már alig gyakoroltak hatást. A kegyelemdöfést Ritchie Blackmore kiválása adta meg, a többiek sem sokáig erőltették, s 1976-ban a Deep Purple feloszlott.
Mint kiderült, nem örökre: 1984-ben a klasszikus felállásban újrakezdték. A következő tíz évben a kvintett többször átalakult, a tagság csak 1994-re stabilizálódott, a négy veterán (Gillan, Lord, Glover, Paice) mellett a náluk tíz évvel fiatalabb Steve Morse lett a zenekar gitárosa. Azóta egyetlen ponton változtak csak, 2002-ben a „nyugdíjba vonult„ Jon Lordot Don Airey váltotta a billentyűknél. Folyamatosan teljesítik a velük szembeni elvárásokat, korrekt lemezeket készítenek és rendszeresen turnéznak. S újfent bizonygatják, hogy a rock and roll tényleg korfüggetlen.

Albumok

Shades of Deep Purple (1968)
The Book of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Deep Purple in Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste the Band (1975)
Perfect Strangers (1984)
The House of Blue Light (1987)
Slaves & Masters (1990)
The Battle Rages On (1993)
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Bananas (2003)
Rapture of the Deep (2005)