Amikor beszálltál a Deep Purple-be, mi volt a célod? Gondoltad, hogy ti lesztek a világ egyik legnépszerűbb zenekara?

A zenekar akkor már körülbelül másfél éve együtt játszott. Nem is tudom már pontosan, hogyan történt. Ian Gillannek felajánlották az énekesi posztot. Gillant én vettem rá a szövegírásra, amikor az Episode Sixben együtt játszottunk, ahol én írtam a dalokat. A zenekar akkoriban olyan tagokat keresett, akiknek új ötleteik vannak a dalírásban. Annak idején a suliban volt egy zenekarom, és emlékszem, arról álmodoztam, hogy legyen egy nagy slágerem, vagy legalább egy listás dalt írhassak. Most ha visszatekintek, meg kell állapítanom, ennek a tinédzsernek az álma megvalósult.

Mit gondolsz, mi lett volna, ha nincs a Beatles?

A Beatles nélkül? Mi történhetett volna Elvis Presley nélkül, vagy Little Richard nélkül, vagy a blues nélkül, vagy a dzsessz nélkül? Mivel ezek mind léteztek, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Én már az előtt is zenéltem, hogy a Beatles színre lépett volna, és mi is játszottuk azokat a dalokat, amelyeket a Beatles, mint ahogy minden zenekar egész Angliában. A Beatles legtöbb dala, melyet az első albumán játszott, a mi listánkon is szerepelt. Mindenki a saját módján játszotta az amerikai zenét. A Beatles annyit adott ehhez az üzlethez, hogy elérhető közelségben maradtak az emberekhez. Akik előttük lettek sztárok, jólfésültek voltak, voltak ügynökeik és menedzsereik, és körülvette őket a csodálóik udvartartása, míg a Beatles ennek éppen az ellenkezője volt. Nem volt bennük semmi különlegesség, ők voltak a fiúk a szomszédból. Emlékszem, amikor először hallottam a Love me dot, nagyon megtetszett. Azt mondtam, ez nagyszerű, friss, új hangzása van, és azt kérdeztem, kik ezek? És néhány hónapon belül listavezetők lettek, és sok lemezük fogyott. Azt gondoltam, ha ezt ők meg tudják csinálni, akkor én is. Azt hiszem sok reményt adtak az olyan embereknek, amilyen én is vagyok.

1970-ben elkészült a Concerto for group and orchestra című művetek. Mennyire volt ez őrült ötlet?

Azt hiszem, őrültség volt, de valójában más is. Amikor először csatlakoztam a Deep Purple-höz, azon a napon, amikor aláírtuk a szerződést az irodában, a menedzser azt mondta: Jut eszembe, az első munkánk az lesz, hogy egy szimfonikus zenekarral fogunk együtt játszani. Azt mondtam erre: hűha. Ez igazából Jon Lord ötlete volt, és itt jött képbe a menedzser, aki ezt szorgalmazta. Lefoglalta a zenekart és a Royal Albert Hallt, úgyhogy nem volt menekvés. Különös ötlet volt, de ha az ember visszagondol az akkori időkre – ez 69-ben volt –, a 66– 68-as évek kifejezetten a kreativitás évei voltak a zenei életben. Ott volt a hippi korszak, amely sok dolog elindulásához hozzájárult. Korábban csak lányokról, meg autókról, de aztán hirtelen mindenről lehetett írni: politikáról, kábítószerről, lebegésről, saját élményekről, akár absztrakt módon is. Megvolt a szabadság légköre. Úgyhogy egy szimfonikus zenekarral is szóba kerülhetett a közös játék. Ez olyan volt, mintha azt mondanád: hé, ilyet még nem csináltunk, próbáljuk meg.

Mit mondott Malcolm Arnold, a karmester?

Csodálatos ember volt. Azt hiszem, nagyon izgatottá tette őt az a tény, hogy Jon Lordban jó zenészre talált, aki ambiciózus is. Nagyon mérges volt a próbák alatt, mert a zenekar nem tisztelt bennünket. Úgy tekintettek ránk, mint egy jöttment popegyüttesre. Néhányan elég elutasítóak voltak. Nem kedveltek bennünket, nem volt ínyükre való, hogy nem vagyunk olyanok, mint ők. Malcolm elég keményen kirohant ellenük. Egyszer próba közben leállította a zenekart, kopogtatott a pálcájával, és azt mondta: Itt van öt ember, aki kiteszi a lelkét, ők az igazi zenészek, maguk pedig jó lenne, ha leszállnának a magas lóról. Holnap este történelmet csinálunk, és nem ártana, ha közben valamit zenélnénk is. Igazi szabadgondolkodó volt. A zene nem határokról szól. Minden zene zene. Nincs különbség a dzsessz, a klasszikus, a gospel és a rap között. Mindegyik a hangok manipulálásából jön létre, de meg kell találni a megfelelő kifejezési eszközöket. Nem szeretek minden zenét, de az a zene, amely hatással van rám, nem kell hogy feltétlenül ugyanabba a kategóriába tartozzon. Nem igazán szeretem, amikor a zenét úgy kezelik, mint egy focicsapatot, amelynek az ember drukkol. Hogy csak a rockot szeretjük, nem kedveljük a dzsesszt, ez szűk látókörű megközelítés.
Hush, Black night, Child in time, Fireball, Strange kind of woman, Smoke on the water, Speed king, Demon's eye, Into the fire.

Aki rockot kezd énekelni, annak ez szinte tananyag. Milyen érzés, hogy a dalaid által halhatatlan maradsz?

Igazán nem tudom erre a választ, de azt hiszem, a legjobb dalok akkor születnek, amikor az ember nem tudatosan találja ki őket. Azok a jók, amelyek csakúgy jönnek, mintha mindig is meglettek volna, és az ember csak úgy rájuk bukkan. A szerzőnek nagyon óvatosnak kell lennie, hogy nem hallotta-e már korábban a rádióban, esetleg évekkel azelőtt, megragadt a fejében, a tudatalattijában, és újra felfedezi, azt hiszi róla, hogy a saját ötlete. A zeneszerzés nem olyan dolog, amit elszigetelten csinálsz. Az ember addig nem igazán szerző, amíg nem kap másoktól ösztönzést, más daloktól, más szerzőktől, más helyzetektől, amelyek nem feltétlenül zenék. Az ingerek állandóan hatnak az emberre, és szerencsés lehet, ha ebből hatékonyan el tud csípni valamit. A legegyszerűbb dolgok a legjobbak. Gyors nótát sokkal nehezebb írni, mint lassút. Igen, lassú dalt könnyű írni. Persze csak viszonylag. Gyors dalt azért nehezebb, mert a dalnak van egy utóérzete. Ha egy dal a felszínesség érzetét kelti, akkor nem sikeres. Voltak dalok, amelyekben az írásukkor nem hittem, az értékükre nem jöttem rá, csak sokkal később. Jó példa erre a Smoke on the water: nem úgy készült, mint egy himnusz, mint egy Deep Purple-t meghatározó nóta, ez csak egy dal volt az egyik nagylemezen. A dal, amit erről az albumról sikeresnek vártunk, a Never before volt. A Smoke on the water sikeres lett, de nem azért, mert mi tettük azzá, hanem mert az emberek választották. Amikor a közönség kiválaszt egy dalt, akkor keressük, hogy mi lehet benne, amiért meg akarják venni. És a válasz az, hogy annyira egyszerű, profán módon annyira erős, amit mi nem vettünk észre. A dalok sikere az emberektől függ. Ha egy dal tartósan érték marad, akkor az egyetlen, amit elmondhatok, hogy szerencsés vagyok.

Milyen zenét hallgatsz otthon?

Nem hallgatok olyan zenét, ami nem inspirál. Otthon nem hallgatok hard rockot, mert ezt a stílust kívülről-belülről ismerem. Valószínűleg inkább klasszikus zenét veszek elő, de hallgatok ambient zenét vagy avantgárdot, Steve Reichet vagy Philip Glasst, minimalzenéket. Olyan zenét is hallgatok, amelynek a szövege is fontos: Bob Dylant. Olyan énekeseket, akik szövegeket is írnak, akik elgondolkodtatók, akik intelligensek. Inkább ilyeneket, mint azokat, akik csak üvöltöznek.

Mit gondolnak a szüleid a karrieredről?

Az anyám most nagyon büszke rám, és nagyon támogatott, amikor először beléptem a Deep Purple-be. A mamám rengeteget aggódott miattam: amikor az iskolai zenekarban játszottam, a hátamon a gitárommal bicikliztem a bulikba, és hajnali 3-4 óra körül értem haza. Akkor csak 15-16 éves voltam. Az apám akkoriban nem volt az életem része, elhagyott bennünket. Az anyám csak egyszer mondta, hogy menjek el levágatni a hajam. Én erre azt feleltem: Én se mondom meg neked, milyen hajad legyen, miért gondolod, hogy neked jogod van beleszólni? Erre azt mondta: Igazad van, a te életed. Azt hiszem, a családom többi tagja nem nagyon hitt bennem. Azt gondolták, csak egy álmodozó vagyok, egy semmirekellő. Persze most mindenkinek tetszik a dolog.

És a gyerekkori barátaid?

Az a néhány ember, aki az iskolában a barátom volt, bekerült az iskolai zenekarba, de amikor az ember profi zenésszé válik, elveszíti a legtöbb barátját. Amikor valaki sikeres lesz, irigykedni kezdenek rá, és neheztelnek rá a sikerei miatt. Miért lettem sikeres én, amikor ők nem, ezt nem tudom. Lehet, hogy véletlen volt. Ki tudja?
Tipp!

Régen úgy volt, hogy az Egyesült Államokban születtek zenei divatok, sztárok, aztán ezek valamikor átszivárogtak Nyugat-Európába, majd némi késéssel Kelet-Európába. Nagy dolog volt, ha egy európai zenekar elindult bevenni Amerikát. Miért volt ez így, és mi a helyzet ma?

A legnagyszerűbb dolog, amikor az ember interjút készít, hogy maga sem tudja, mit gondol, amíg meg nem kérdezik tőle. Ez jó kérdés, ezt még sosem kérdezték tőlem. Valószínűleg azért, mert a rockzenét Amerika találta fel az ötvenes években: Little Richard, Chuck Berry… Volt a country-western és a fekete zene, a rhytm and blues, és a kettőt összeházasították, és a két teljesen különböző zenei stílus eggyé vált a rockon keresztül. Ez egy nagyon erőteljes forradalom volt. Én Angliában nőttem fel, és emlékszem, milyen volt a rockzenét megelőző idő. Meglehetősen unalmas énekesek voltak, nem volt igazi érzés a zenében. Nagy-Britannia behozta a lemaradását, és megkezdte kitermelni a saját tehetségeit. Kialakította saját arculatát, szinte biztos, hogy a Beatles segítségével, amely által Anglia rákerült a zenei élet térképére. Most már sok minden megváltozott. A Föld egyre jobban összezsugorodik, és sokkal jobban hozzáférhető lesz mindenki számára, bár azt gondolom, Amerika és Anglia még mindig uralja a piacot.

Tételezzük fel, hogy én itt, Kelet-Európában írok egy rockoperát, és a fejembe veszem, hogy lemezen énekelje el Gillan és Robert Plant. Mit kéne szerinted ehhez tennem? Ezek szerinted csak álmok maradnak?

Ha az ember hisz abban, hogy valamit meg tud csinálni, nagyon nagy az esélye, hogy meg is valósítja, inkább, mint ha nem hisz benne. Ha az ember hisz magában, a csatát 80 százalékban megnyerte. A dolog nehezebb oldala a kapcsolatok kialakítása és az üzleti része. Én személy szerint azt gondolnám, hogy nem kéne ezeket a hősöket megnyerni. Néha egy ilyen nagy név a szereposztásban biztosítja a sikert, legalábbis az odafigyelést, de ez nem jelenti azt, hogy a siker nem következik be a nagy nevek nélkül.

Ha választhatnál, mi szeretnél lenni: nagy hal kis vízben, vagy kis hal nagy vízben?

Kis hal nagy vízben, mert akkor még ott lenne a lehetőség, hogy nagy hal váljék belőlem, de ha az ember meghúzza magának a határokat a kis vízben, akkor mindig is ott marad.

Elfáradhatsz-e valaha annyira, hogy azt mondod, elég, nem zenélek tovább?

Lehet, de nem szeretném, ha ez túl hamar bekövetkezne. A blueszenészek, amikor megöregszenek, egyre nagyobb tiszteletnek örvendenek, mert hagyomány van mögöttük. És nem látom be, hogy miért ne lehetnénk mi is öregemberek, akik mögött hosszú zenei pálya áll. Nem tudom elképzelni magam 70-80 évesen egy gatyában, amint ide-oda rohangálok a színpadon, de nem látom az okát, miért ne folytathatnánk egészen addig, amíg ott van a közönség, aki arra vár, hogy halljon bennünket.

Forrás: www.otvenentul.hu